2. Fejezet - Kínos helyzet

Kedves olvasók!
Kis várakozás után megérkeztem a blog második fejezetével, melyen nagy várakozással osztok meg veletek. Mivel sok, szám szerint 51 rendszeres olvasó érkezett a nyitás óta az oldalra, és kaptam sok-sok kommentet is, hogy miben kéne még fejlődnöm, igyekeztem az új résszel. Ezeket nagyon szépen köszönöm nektek, és megkérnék rá minden olvasót, hogy segítsen nekem továbbra is a véleményével! Továbbá újra leszögezném, hogy a történet fiktív, valóságalapja nincs, valamint semmi köze a sokak által felhozott sorozatokhoz és filmekhez.
Jó olvasást, ne felejtsetek visszajelezni! Mikor jöjjön az új rész? ;)

***

Döbbenten meredtem az ajtón belépő férfira - aki innentől már nem srác - ; vajon miért nem szólt közbe, mikor diáknak néztem? Talán tudja, hogy nem is a kollégája vagyok?
- Jó reggelt kívánok mindenkinek! - fordult az osztály felé Mr. Gilbert, kezében egy papírt szorongatva. - Üdvözlöm az új és régi diákokat egyaránt, remélem, ez a félév is zökkenőmentesen zajlik majd. Akkor kezdjünk egy kis statisztikával...
Ahogy kiállt a katedrára, egy pillanatra el is felejtettem, hogy mekkora kutyaszorítóban vagyok. Elfelejtettem, mert megjelenése olyan magabiztos és határozott volt, hogy csak rá tudtam összpontosítani. Arra lettem figyelmes, hogy az osztályban - engem is beleszámítva - mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatja, egy pisszenést sem lehetett kivenni a nagy csöndben. Volt valamilyen különleges kisugárzása, valami rendkívüli az egyéniségében. Könnyedén beszélt, pergőn, de nem hadarva. Mondandóját lebilincselő izgalommal adta elő, úgy, hogy még engem is lázba hozott a félévi jegyek alakulása, pedig szó szerint semmi közöm nem volt hozzá. Ezután áttért a tanulás fontosságára és a tanrendre mivel ezt a fajta monológot már legalább tíz tanár szájából hallgattam végig, inkább ledőltem a padra, hogy pihenjek egy kicsit tornaóra előtt. Nagy meglepetésemre azonban alig pár perc után már feszülten figyeltem Mr. Gilbertet, sőt, magamat meghazudtolva még kis, rózsaszín noteszemet is elővettem, hogy lejegyezhessem a fontosabb információkat. Eddig észre sem vettem, de egy kis akcentussal beszélt. Nem volt zavaró, mindent tökéletesen érthetően ejtett ki, nem törte az angolt. Inkább csak egyedi volt, különleges.
- Ahogy megszokhattátok, egy névsorolvasással folytatnánk - jelentette ki a kicsengetés előtt bő tizenöt perccel a tanár, bennem pedig meghűlt a vér. Azon a diákok neveiből álló listán száz százalék, hogy én is szerepelek! Miközben a névsor elejét bújva szólítgatta a diákokat, én a székemen lejjebb csúszva, feltűnés nélkül rendezgettem az öltözetem.
- Lily Freese - olvasta fel a nevemet Mr. Gilbert, én pedig nagy levegőt véve felálltam, és igyekeztem kihúzni magamat. Ahogy az osztályfőnök rám nézett, egy pillanatra döbbenetet láttam elsuhanni az arcán, de mire jobban megnéztem, már csak a kedves, nyitott, kissé talán túl naiv mosoly ült a szája szélén. - Á, maga az, kolléga? Nem is tudtam, hogy már a mai nap folyamán óralátogatást tesz!
- Nos, én... én... igen, több tanórán is szeretnék hospitálni, hogy kerekebb képet kapjak az iskola pedagógiájáról - vágtam ki magam ügyesen, azonban ezzel a bátor húzással még inkább belekevertem magam az ügybe. Sosem voltam csendes, visszahúzódó típus, egyszerűen szükségem volt valami kalandra, még ha az szigorúan ellenkezett is az iskola szabályzatával. Rögtön első nap bajba keveredni? Ez az én formám!
- Ez természetes! - jelentette ki széles mosolyával, majd egy tollal kihúzta a nevemet a listáról, és széttárt karral szabadkozott. - Ez pedig nem tudom, hogy kerülhetett ide, nagyon sajnálom.
- Semmi probléma, mindenkivel előfordulhat - mosolyogtam rá csábosan, kissé lesütve a szememet. Én most flörtöltem egy tanárommal? Aki ráadásul az osztályfőnököm? Igen, kétségkívül ezt tettem. Hogy miért? Szimpatizáltam vele, nem is kicsit! Tetszett, hogy magabiztos, eltökélt, hogy olyan lenyűgözően, könnyedén beszél. Nem is beszél, inkább szónokol, hisz igazi mestere volt a szavaknak. Magával ragadó stílusához társult még nem mindennapi megjelenése is, így ha valaki egyszer alaposabban szemügyre vette, a foglyává vált, s nem tudta elengedni őt.
- Miss Freese - emelte meg kissé a hangját a tanár, én pedig feleszméltem bambulásomból. Mr. Gilbert kérdőn nézett rám, mire újra lesütöttem a szemem. - Az órán jelenlévő tanárok a terem hátuljából szokták figyelni az órát, így talán mindenkinek kényelmesebb - mutatott a sarokban álló nagy fotelre.
- Ó, igen, persze. Elnézést, nem tudtam... - szabadkoztam, miközben az ülőgarnitúrához siettem. Igyekeztem 'tanárosan' helyet foglalni; a legbölcsebb választásnak lábaim keresztbe tétele bizonyult, majd elhelyezkedve lestem fel. Az egész osztály engem nézett - vagy a bámult inkább a megfelelő kifejezés erre. Az enyhén kínos szituációból végül hivatalosan is kedvenc tanárommá avanzsált osztályfőnököm mentett ki, aki egy tekintélyt parancsoló köhintéssel vonta magára az osztály figyelmét. Apropó az osztály. Egytől egyig döbbenten meredtek rám, valószínűleg fogalmuk sem volt, hogy ki is vagyok pontosan, amit meg is értek. Adam megszokta már meredek akcióimat, így legjobban talán Lisa volt megdöbbenve, aki osztálytársaként ismert meg alig fél órával azelőtt.
A tanóra hátralévő perceit tehát hospitáló tanárként éltem meg, és becsületemre legyen mondva, szerepem tökéletessé tételéhez még buzgón jegyzeteltem is. Ahogy megszólalt az óra végét jelző csengő, komótosan álltam fel, s igyekeztem vidám virágos hátizsákomat elrejteni Emanuel elől, miközben a tanári asztal felé igyekeztem - hisz ez mégsem pályakezdő pedagógushoz illő!

- Nagyon érdekes órát tartott - villantottam rá egy kacér mosolyt, mire kissé piros arccal nézett rám.
- Igyekszik az ember, nemde? Nemrég tanítok itt, de ezzel az osztállyal sosem voltak komolyabb gondok. Jól kijövünk, legalábbis egyelőre. Osztályfőnök vagyok, valamint civilizációt tanítok más korosztálynak is. Magának mi a szakterülete? - kérdezte, miközben a többi diákot elengedve maga mellett összerendezgette papírjait.
- Ó, hát... szóval ez bonyolult... - hebegtem, nem tudtam, mit is mondhatnék egy ilyen helyzetben.
- Akkor nem is faggatom a hölgyet, az illetlenség lenne. Nálunk már kisgyerekként megtanuljuk kezelni a privát szférát, ugyanakkor a közeledést is - magyarázta nagy megkönnyebbülésemre. Vajon honnan érkezhetett? - Akár tegeződhetnénk is, a fiatal kollégák között itt így szokás - nyújtott kezet. - Én Emanuel vagyok.
- Ó, hogyne! Lily - fogadtam el a felém nyújtott hatalmas tenyeret, és a tanár szemébe néztem. Őszinte nyitottság sugárzott belőle, én pedig hirtelen elszégyelltem magam. Hogy tehettem ilyet? Mindig is hirtelen természetű voltam, és egy-egy hazugság után a többi már úgy jött, akár a vízfolyás - lehetetlen volt leállítani, ha egyszer belekezdtem valamibe! Könnyen oldódó típus lévén nem okozott gondot a barátkozás sem: bár sokat költöztünk, mindenhol gyorsan megtaláltam saját társaságomat. Kissé szemtelen belsőmhöz nagylányos külső tartozott - csak hogy nővéremet idézzem. Koromhoz képest magas voltam, majdnem derékig leomló sötét hajam és ívelt szemöldököm könnyedén ölelte körbe általában vidám arcomat, melyen az esetek többségében valamiféle grimasz ült. Szerettem elegáns ruhákat hordani, és már kiskoromban anyukám tűsarkú cipőiben parádéztam, így a sok tinilánnyal ellenben nekem nem jelentett gondot a stabil megállás vagy a magabiztos járás. Barnás bőrömet és általános eleganciámat talán apámtól örököltem - talán nem. Mivel sosem ismerkedhettem meg vele, ötletem sem volt, ő milyen lehet. Mindössze annyit tudtam, hogy anyám valahol Olaszországban szedte össze a pasast, aki egy gyors éjszaka után szó nélkül tovább is állt. Ő hát az én drága jó apám, akinek még a nevét sem tudom. Bájos, nem igaz?
- Nálunk nem szokványos, ha valaki beül egy órára, itt általában szinte azonnal munkába állnak. Mikortól kezdesz tanítani? - kérdezte Emanuel, miközben kifelé igyekeztünk a folyosóra.
- Azt hiszem, egy pár napig még csak szemlélődök, és csak utána vágnék bele - válaszoltam egyre magabiztosabban. Tetszett a tanár szerep.
- Nos, azt tanácsolom, most rögtön beszélj az igazgatósággal, ha még nem tetted. Az új pedagógusoknak mindig tartanak egy körbevezetést, nekem is az egyik kolléga mutatta meg az épületet, mikor megérkeztem. Tudod, fél éve jöttem ide tanítani, nagyon jó hírű iskolának ismertem meg ezt a gimnáziumot... - és csak beszélt és beszélt, én pedig valóban érdeklődve hallgattam. Olyan kedélyesen eltársalogtunk, hogy csak a tanári szoba elé érve eszméltem fel.
- Nagyon örülök a találkozásnak, de tudja... mármint tudod, nekem most mennem kell, egy ismerősömmel van találkozóm, és egyébként is megkeresném a következő termet, nem szeretnék rögtön az első nap késéssel kezdeni, hisz az sosem vet jó fényt egy újoncra - hadartam, Emanuel pedig jóízűen nevetett rajtam.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Lily - mosolygott rám melegen, még kacsintott is egyet. - Ki tudja, talán én lehetek az a szerencsés, aki majd körbevezet téged a napokban... Találkozunk az ebédszünetben!
Ahogy akkor lazán belépett a tanáriba, furcsa érzés fogott el; legszívesebben mentem volna vele, hogy tovább beszélgethessünk, hogy együtt lehessünk, hogy láthassam... És új iskola ide vagy oda, a reggeli szorongástól függetlenül határozottan derűsen vártam az ebédszünetet, amelyig azonban még öt órát kellett átvészelnem valahogy - mint diák...

A nap lassan és vontatottan telt, gondolataim mindig vissza-visszatértek újdonsült osztályfőnökömre, aki azonban más szemmel nézett rám. Már csak azt kellett kiderítenem, milyen szemmel is pontosan. A többi óra hasonlóan telt. A tanárok elmondták, mit várnak az osztálytól az új félévben, a diákok pedig vagy figyeltek, vagy kihasználva a minimális lazítást, feltűnően unatkoztak egy-egy beszéd alatt. Adam meg sem próbálta megérteni kora reggeli viselkedésemet, pedig nem kevés időt fordítottam rá, hogy elmagyarázzam neki.
- Szóval összefoglalva akkor te szándékosan tanárnak adtad ki magad, aztán ciki helyzetbe kerültél, mert a hapiról, akit te diáknak néztél, kiderült, hogy tanár, ráadásul az osztályfőnököd. És mindez miért is jó neked?
- Mert... Mert ő különleges! - vettem védelmembe azonnal Emanuelt. Épp a suli menzáján álltunk sorba, én pedig minden második lépésem után néztem hátra, hogy Ő vajon mikor érkezik meg, és hol késik ilyen sokáig...
- Nem tudlak követni, de ez sosem volt másképp, szóval maradjunk annyiban, hogy áldásom adom kettőtökre - gúnyolódott Adam, de nem vettem a szívemre, csak hátrafordulva nyelvet öltöttem rá. Ebben a pillanatban lépett be Emanuel az étkezde kétszárnyú ajtaján, én pedig lesápadtam.

***

Remélem, tetszett. A kérdés adott: mikor legyen új rész? Miért tetszett/nem tetszett ez?

1. Fejezet - Az első igazi találkozás

Kedves olvasók!
Itt lenne tehát az első igazi rész, remélem, elnyeri tetszéseteket. Írjatok kommentet, pipáljatok, iratkozzatok fel, hogy tudjam, kinek mi a véleménye a blogról! A blogger oldalra kattintva elérhetitek a Facebook csoportot, ahová sok érdekes információ fog kikerülni, valamint megtalálhatjátok saját profilomat is.
Kellemes olvasást, várom a visszajelzéseket, és a javaslatokat, hogy mikor jöjjön a blog következő fejezete!

***

- Lily, gyere már! - sziszegte fülembe legjobb barátom. A gimnázium halljában álltunk, és nekem nagyon nem akaródzott megmozdulni. Csak figyeltem tátott szájjal, hisz ilyen sürgés-forgást eddig csak az óvodai menzán tapasztaltam. Megértettem Adam ráncigálását, hisz az első napon az új gimiben nem feltétlen vet jó fényt az emberre, ha leragad az aula közepén, és úgy bámul, mint egy eszetlen. Na de nem viselkedik hasonlóan a legtöbb diák az első tanítási napján?
- Jó, jó, jövök már! - feleltem, és lassan tipegve, hogy azért a lehető legtöbb mindent megfigyelhessek, indultam barátom után. Nem, mielőtt valaki félreérti, ő nem úgy a barátom. Még csak az kéne! Már általános iskola közepe óta borzoljuk egymás idegeit, és azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy ez soha nem volt, és nem is lesz több, mint egyszerű baráti kapcsolat.
- Mit tudsz ennyi ideig nézni egy unalmas iskolán? Mostantól ez lesz az új börtönünk! - jelentette ki fájdalmasan, mire értetlenül néztem rá.
- Ne legyél hülye! Itt egy csomó új fiú! Illetve neked lány... - tettem hozzá, mikor meglehetősen furcsa pillantást vetett rám. Nevetgélve sétáltunk fel a lépcsősoron, majd a következőn és a következőn is. Csak jó pár perc járkálás után eszméltünk rá, hogy bizony eltévedtünk. Már az aulában tájékozódtunk termünkről, de a sok újdonság miatt nem is figyeltük az útvonalat, csak figyelmetlenül róttuk a folyosókat, aminek meg is lett az eredménye: elkeveredtünk.
- Adam, szerintem itt már jártunk... - húzogattam meg finoman kabátja ujját, mivel stresszhelyzetben nagyon ingerlékeny tud lenni.
- Kérlek, Lily, ne most idegesíts! - rázott le bunkón, de szerencsére ismertem már annyira, hogy nem sértődtem meg ilyen kis apróságon. A csengő erős hangja csak tovább fokozta Adam pánikját, mivel a tanulók beszállingóztak a termekbe, s az ajtók lassan becsukódtak mögöttük. Pár perc leforgása alatt ketten maradtunk a folyosón. Ketten, határozatlanul, nulla információval, és nem meglepően kétségbeesetten. Mire visszakeveredtünk a hallba, már javában folyt a tanítás, csak néhány teremben nem láttunk tanárt. Végül arra jutottunk, hogy a tanári szobában keressük fel új osztályfőnökünket, és tőle kérünk pontosabb útbaigazítást. A helyiség természetesen az épület másik végében volt, így kutyagolhattunk odáig a kihalt iskolán át. Adam természetesen ekkor találta ki, hogy neki WC-re kell mennie, ami tisztaságmániás haveromnál legalább öt percet vesz igénybe, így talán érthető, hogy nem óhajtottam megvárni.
- Megmondom, mi lesz. Te addig szépen megkeresed a ofőt, és itt találkozunk. Mindenki jól jár! - kacsintott rám, s tiltakozásom ellenére belépett az útbaeső fiúmosdóba. Így egyedül baktattam tovább. A tanári szobához érve hezitáltam kicsit. Ha Adam ott lett volna, csak odanyögöm a szokásosat: én kopogok, te beszélsz! De nem volt ott, így nagyot sóhajtva koppantottam párat az ajtóra, majd vártam. Mivel kis idő elteltével sem válaszolt senki, már emeltem a kezem, hogy kicsit erélyesebben döngessek be, de nem volt rá szükségem. Bentről lépteket hallottam, majd az ajtó kivágódott.
Egy nálam valamivel magasabb diák lépett ki rajta, lehajtott fejjel, mint akit épp most rúgtak ki. Talán kicsit idősebb lehetett, esetleg bukott is, ennek ellenére kék szemeiből intelligencia sugárzott, ahogy fejét felemelve végigmért engem. Szokásomhoz híven elpirultam, és inkább szemügyre vettem a mögötte kilépő férfit. Idősebb volt, egyértelműen tanár, és külseje alapján kétség sem fért szigorúságához. Hangja csak megerősítette bennem az előítéletet:
- Emanuel, kérlek, próbálj meg viselkedni! Te nem tartozol a ezekhez a kölykökhöz, és jó lenne, ha nem is viselkednél úgy! - dorgálta az előtte kilépő fiút. Hm, szóval egy rosszfiúval van dolgunk. Ezt jó tudni! Úgy éreztem, ideje akcióba lépni, így kilépve az ajtó takarásából, már a hátul érkező tanár is megláthatott.
- Ó, bocsánat, Miss... - akadt el nevem ismeretének hiányában.
- Miss Freese. Lily Freese - mutatkoztam be illedelmesen, miközben mindketten megálltak velem szemben.
- Ó, az új kolléga! Üdvözlöm, már nagyon vártuk magát! Azonnal elrohanok az igazgató úrért, két perc, és már itt is vagyok! - kapott a fejéhez az őszülő férfi, és szó szerint elfutott a folyosón. Vasalt nadrágja csak úgy lebegett utána, én pedig döbbenten hallgattam csattogó lépteit. Oké, ő most konkrétan tanárnak nézett? - futott végig az agyamon. Mivel magas növésű, komoly kinézetű lány vagyok, sokan jóval idősebbnek néznek, és csak hab a tortán, hogy két év halasztással érkeztem az iskolába. De még így sem néztem ki tanárnak... Végignéztem magamon. Mivel szeretek elegánsan öltözködni, aznap is egy szoknyát és kosztümöt viseltem, hajamat enyhén begöndörítettem. Talán igaza volt a hapinak, és tényleg egy rossz titkárnőre emlékeztetek?
- Maga tényleg tanítani jött ide? - tudakolta a fiatal srác, félbeszakítva ezzel gondolatmenetemet. Ráemeltem tekintetemet, és immár alaposabban is megnéztem magamnak. Izmos, kisportolt alkatához remekül illett a farmer és az ing, megjelenése így laza volt, mégis elegáns. Még egy könnyedén megkötött nyakkendőt is el tudtam volna képzelni hozzá. Arca nyitottságot, megértést sugárzott, fekete haja kócosan lógott a szemébe. Első ránézésre abszolút pozitív kisugárzása volt, így azonnal szimpatizálni kezdtem vele.
- Nos, igen - válaszoltam megfontoltan rövid gondolkodási szünet után. Ha már így alakult, miért ne lehenék egy kis ideig tanár? És csak pár ember szemében? Kihúztam magam, és igyekeztem határozottnak látszani - még jó, hogy egy kis ideig tanultam színészetet.
- Dolgozott már máshol is azelőtt? - kérdezte udvariasan, engem pedig meglepett közvetlensége. Nem is tudtam, hogy itt ilyen szoros a kapcsolat 'tanár' és diák között. De hát visszaút nem volt, így tovább kamuztam.
- Nem, az első munkahelyem lesz, szóval jó, ha nálam vigyázol majd magadra. Nem szeretnék sok bajt az osztályokkal - villantottam rá egy kedves mosolyt, s megrökönyödve tapasztaltam a zavar apró jeleit az arcán. Ezt nem értettem, és én is zavarba jöttem, így hamar le kellett lécelnem. Gyorsan összekaptam magam, és oldalra lépdelve párat visszanéztem, és rákacsintottam - Nos, akkor találkozunk az órákon, remélem, jól kijövünk majd egymással!
Azzal sietősen indultam vissza az ellenkező irányba, és még idejében elkaptam a sarokról kilépő Adam kezét, a megfelelő irányba ráncigálva ezzel.
- Mi történt? Megtudtad, merre kell mennünk? - tudakolta.
- Nem, de épp az előbb adtam ki magam tanárnak egy helyes srác és egy idősebb professzor társaságában, szóval szerintem jobb, ha más tanárokat keresünk - magyaráztam fojtottan a visszhangzó folyosó miatt. Visszafelé menet - bár fogalmam sincs, hová tartottunk - aztán összefutottunk végre egy értelmes tanárral, akitől meg is kérdeztük, ki tanítja a tizenegyedikeseket.
- Az az osztály idén kapott új osztályfőnököt. Az urat Mr. Gilbertnek hívják, a termetek pedig a huszonnyolcas lesz - hadarta, majd elrohant órát tartani, hisz hozzánk hasonlóan nem kis késésben volt. Követve példáját mi is a termünk felé vettük az irányt, ami az iskola földszintjén helyezkedett el. Belépve hangulatos kis helyiségben találtuk magunkat, szerencsére a tanár nem volt még jelen. Az osztályt szemügyre véve levágtam magam Adam mellé, aki már kiválasztott egy neki szimpatikus padot az ablak mellett, majd hátrafordultam a mögöttem ülő lányhoz.
- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de ugye, ez Mr. Gilbert osztálya?
- Igen, idén kaptuk meg osztályfőnöknek, nagyon jó fej - mosolygott rám kedvesen a mindenféle ékszerekkel teleaggatott lány, majd a kezét nyújtotta. - Egyébként Lisa vagyok, üdv az osztályban. Hamar ide fogtok szokni, klassz kis suli. Vannak tanárok, akikkel vigyázni kell, de a mieink nagy többségben rendesek velünk. Szóval majd kitapasztaljátok. Az osztály meg egész normális, mint látod, nagyon vegyes kis csapat vagyunk - mutatott körbe.
- Köszi szépen! Én Lily vagyok, ő pedig itt Adam - mutattam be magunkat gyorsan, majd gyorsan megpördültem, mivel az egész osztály felállt, hogy köszöntse a belépő... tanárt! Aki nem volt más, mint a srác (!), akivel a folyosón találkoztam! És csak most esett le, hogy én már láttam őt hamarabb is: hisz ő volt az a fiú, aki a buszra segítette fel az idős hölgyet!

Te jó ég! Ő tanárnak nézett engem, én pedig diáknak őt. Mi lesz ebből?

Ízelítő

Kedves olvasók!
Ez lenne tehát a blog első bejegyzése, ahol először is megköszönném a sok fáradozást Khyirának, aki ilyen csodássá varázsolta a blog kinézetét. Örök hála érte! Sokat nem árulnék el előre a blog tartalmáról, de acím mindenki számára beszédes lehet. Nem fanfiction, nem is fantasy történet, leginkább a gimis-szerelmes kategóriába sorolnám, egy kis csavarral megspékelve.
Jó olvasást tehát mindenkinek, várom visszajelzéseiteket,
Lionella

***

A mai fiatalok közül a legtöbben már voltak szerelmesek. Ahogyan én is. Történetem középpontjában azonban nem egy velem egykorú, és semmiképp nem a megfelelő személy állt - mások szerint. De mit gondolok erről én? Ha mindkettőnknek jó így, miért ne folytathatnánk? Ártunk vele valakinek?

Igen, a legtöbben talán egy arra érdemesebb fiú kegyeiért harcolnak. Én azonban nem. És hogy ez miért jó nekem? Nem tudom. Nem tudok semmit, csak azt, hogy ebből az egészből nagyon, de nagyon nehéz lesz kimászni. Már arra sem emlékszem egészen pontosan, hogyan is kezdődött! Hisz majdnem két éve már, hogy belemásztam ebbe a szituációba, de mentségemre legyen mondva, nem én voltam a kezdeményező fél.
Először a buszmegállóban pillantottam meg Őt, mikor a nagymamámmal az új suliba igyekeztünk beiratkozni. Ott volt előttem, mégsem figyeltem fel rá különösebben, csak mikor a az érkező buszra felsegítette a járókerettel közlekedő idős nénit. Mégis melyik fiatal srác tesz manapság ilyet? Hát Ő.

Na de ugorjunk csak vissza az elejére, hisz mindez a gimnáziumban bontakozott ki...